Még jó, hogy elmentem futni. 2 szigetkör, egy zuhany, némi folyadékpótlás és egy szerájos vacsora után olyan állapotban érkeztem a Figaróba, hogy fát lehetett volna hasogatni a hátamon. Már korábban is bennem lehetett egyfajta katatón világba bambulás, hiszen a velem szembe futó és implantátumainak súlyával szemmel láthatóan küzdő, feszülős (milyen más????) futójelmezbe öltözött Horváth Éva látványát kétszer is rezzenéstelen arccal tűrtem.

Szóval végigvonultam Újlipóton a Bafana Bafana mezemben, leültem a kerthelységben és  nyugtáztam, az embereknek fogalma sincs róla, hogy ki az a csapat, aki Uruguay-al játszik. Már a mezem kapcsán érzékeltem az elmúlt napokban, hogy vagy Brazil meznek nézik (a 2005-ös Dafrika mez színeiben valóban emlékeztet a szambások felsőjére, persze arra nincs ráhímezve az, hogy „South African Football Federation” ), vagy simán lövésük nincs és még miután tisztázzuk az ország elhelyezkedését a világ focitérképén, meg az okaimat, hogy ilyen színekben pompázok, akkor is úgy néznek rám, mintha épp akkor jelentettem volna be, hogy életem hátralevő részét jegyellenőrként szeretném eltölteni a Murmanszk – Szevasztopol vonalon (ami legalább 5 átszállás, meg egy határátlépés a ruszkiktól az ukránokhoz). Szóval ültem és szurkoltam a „valami afrikai csapatnak”…magamban. Nagy érzelmi kitöréseknek, ha akartam sem lett volna helye, mivel csapatom nem volt a pályán. Az öltözőben maradtak és maguk helyet robotokat küldtek ki, klónokat, akiknek hibásak voltak a focit irányító protogénjeik és csak annyi tudatosult bennük, hogy van az a pattogós dolog, azt kell kergetni.

Ehhez persze a dél-amerikai csapatnak is volt némi köze. Uruguay nem véletlenül játszott x-et a franciákkal múlt pénteken. Bármennyire is le vannak sajnálva a kékek, tele vannak világklasszis játékosokkal, gyorsak, fizikumuk rendben (hegyet másztak, montiztak meg petanque-oztak hetekig ugyebár) és nem éppen a francia harmadosztályban (Championnat de France National) fociznak. Na még ők sem nagyon jutottak a kapu közelébe. Nálunk ehhez képest a fizikum, a gyorsaság és a nagy szív jöhetett szóba. De akkor is tudni kell passzolni, labdát tartani meg legalább a kapu 1 méteres körzetébe lődözni. Nem keselyűkre vadászni minden beadással meg kapura lövéssel.

Aztán kaptunk egy gólt. A labda pont úgy pattant meg, hogy még Khune zsenialitása sem volt elég. Nem mintha nem érett volna, de ez akkor sem volt korrekt. Az ellenfél becsületére legyen mondva, hogy ezek után is inkább náluk volt a labda, mi pedig színes jelzőbójákként nehezítettük meg a cseleiket. Halovány volt mindenki és ezt ők is érezték. Hiába a Budapest-Makó összesített futómennyiség, a kemény játék (nem finomkodtunk, be kell ismerni), az akarás, ezek a fehérek csak jöttek, íveltek, lőttek. Forlán mellett a Suarez gyerek is magára talált. Egy tizenegyest is befújhattak volna ellenünk. Aztán meg befújták a másikat, ami meg les volt. És leküldték a kapusunkat, olyan dologért, ami NEM volt szándékos egy olyan csatárral szemben, aki szabadidejében otthon a konyhában is avval hozza a frászt a családra, hogy a semmiből feldobja magát, már annyira hozzászokott. És mondom, lesen volt.

Innen meg már történelem.   

De miért voltunk veszélyesebbek 10 perccel a vége előtt 2 gólos hátrányban Pienaar nélkül mint előtte bármikor??? A harmadikat már csak a kerthelység kerítésén keresztül láttam.

Két hete 0-3-at jósoltam (már a nyitómeccses 2-1-em is hajszál híján bejött, csak a fránya kapufa a 90-ben, ugye), de evvel együtt nem volt jó végignézni.

Itt most azt kell írnom, hogy legyaluljuk a franciákat a ki-ki meccsen.

Legyaluljuk a franciákat a ki-ki meccsen.

A csajoknak legalább tetszik a mezem!